Még mindig imádom minden pillanatát.

Azt mondtátok: hogy szereted Izraelt, amikor turista vagy? Nem jelent semmit. Kívülállóként minden nagyon szép. Gyere hosszabb időre, gyere egy évre, majd rájössz... rájöttem, hogy ez még sokkal jobb hely, mint amilyennek elsőre kinézett.

Szeretem a Dojot, hogy ott lakhatok, hogy milyen edzésekre járhatok, az állandó pörgést, a tanárok lelkesedését, a tanítványok elkötelezettségét, a Dojo szagàt. A szembenézést, a változásokat, a tanítást, a kihívásokat, a különböző embereket, a gondolataikat, amiket megosztanak velem, és hogy tudom, az elmesélt dolgok mögött, mellett rengeteg meg nem osztott dolog van. Szeretem a vizsgákat, amikor mindennél jobban látszik, milyen volt az elmúlt időszak befektetett munkája. Szeretem a gyerekek felém irányuló bizalmàt. Àtélni a kezdők első lépéseit, a színes övesek küzdelmeit, a velem egy fokúak haladàsàt, a tudás megosztàsànak szeretetét. A légkört. 

Szeretem ezt az országot, a sok bolondsàgàt, a fura megoldásaikat, a világ minden tájáról származó közösséget, a toleranciát, a fejlődésre törekvést, emellett a megőrzést, a hagyományokat, az ünnepeket. Megtanultam értékelni, ha nem is szeretni a légkondit. A párás, fülledt nyár nyomasztó levegője igazán csak a hűtött szobából kilépve érezteti az erejét. Az identitásom része lett, hogy keresztény vagyok, európai és hetero. Megszerettem a gyerekeket és a kutyákat. Még mindig nem vagyok eléggé türelmes, figyelmes, koncentrált, felelősségtudó. 

Mostanában mániás depressziósnak képzelem magam. Várom az új életem, a régi helyzetek új kezelését, a dojomat, a jövőbeni családomat, és ez mind izgalmas. És szomorú vagyok, hogy el kell mennem innen, ebből a hihetetlenül ingergazdag környezetből, a tanulás fellegváràból, az örökös jó időből. Nem és nem akarok még egy karácsonyt vagy húsvétot a családom nélkül tölteni. Szeretnék megint találkozni a barátaimmal. Budapesten járni. Ugyanakkor azt álmodom éjszaka, hogy nehéz lesz otthon. Már ha tudok aludni. Nemrég mutattam egy itteni embernek, hogy nézd, nálunk ilyen kordonnal kell védeni a pride felvonulóit, mert nézd,  ezt csinálják mások a kerítés túloldalán. Itt, ahol akárki lehetsz, nem botrànkoznak meg rajtad, minden újonnan jövőt bizalommal fogadnak és sok sikert kívánnak, a Magyarországon történő dolgok egy része nagyon távolinak és értelmetlennek tűnik. 

Kíváncsi vagyok, milyen lesz otthon, és igyekszem azt képzelni, hogy nagyon jó.  Tudom, hogy olyan lesz, amilyenné én teszem. Félek attól, hogy nem leszek elég jó ahhoz, hogy igazán jóvá tegyem. 

Mindenem fáj, alig várom, hogy legyen egy szabad hétköznap délutánom, hogy elmenjek pedikűröshöz, hogy anya rántott hússal várjon, hogy megnézzem, hogy van apa és a nagyi. Hogy megtartsam az első edzést az első saját gyerekcsoportomnak, ott legyek az első vizsgájukon, büszkén fotózkodjak velük. 

Milyen érzés lesz viszontlátni mindenkit, mindent, amit Magyarországon hagytam, és itthagyni mindent, amitől annyi mindent kaptam, és akik és amik annyira a szívemhez nőttek? Nemsokára kiderül. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.