https://www.youtube.com/watch?v=H9dNllkOCkE

Megérkezett hat magyar edzőtársam Budapestről, most az élet némileg más, mint korábban. Nagyon örültem nekik! :) A szobámban nem lett több hely, viszont pont hattal több ember összes cucca van benne, szóval a rendetlenséget nem kell nagyítóval keresni. A csapatból többen most vannak itt először, nagyon jó a számomra ismerős dolgokat újra úgy átélni velük, mintha először látnám azokat. Például hogy milyen itt az utcakép, milyenek az emberek, és persze az edzések.

Ugyanazt a karatét csináljuk, amit a magyarországi dojokban is, csak kicsit más szögből nézve kapjuk a tudást. Máshol vannak a hangsúlyok, másban vagyunk erősebbek, máshol vannak a fejlesztendő területek, mint azoknak, akik nap mint nap ide járnak edzeni. Itt egy hét alatt is annyi impulzust kap az ember, hogy ha jól figyel, az edzésmunkában hónapokra való feldolgoznivalót kap. De olyan különbség is van, hogy sokkal kevesebb japán vezényszót használnak itt, mint otthon, a legtöbb dolog héberül hangzik el, és persze hamar meg lehet tanulni a legfontosabb kifejezéseket, de először nagyon furán hangzik a migi helyett a jamin és a maeni helyett a kadima.

A dojo egy szentély, az iskolánk központi edzőterme, itt van a legtöbb tudás, itt vannak a gyökereink. Én itt lakom, sokadszor vagyok itt (1997-ben voltam először, és ez a hetedik alkalom), sokmindent megszoktam, és nagyon jó meghallgatni azokat, akik először vannak itt, hogy mit gondolnak, mit éreznek. A nagyon elvetemültek annyira átérzik a hely szentély jellegét, hogy reflexből minden ajtóban meg akarnak hajolni, nemcsak a terem bejáratában. Fura, amikor bemész a konyhába vagy a zuhanyzóba, és észreveszed magadon, hogy megszokásból ott is meghajoltál belépés előtt. Én néha azon veszem észre magam, hogy megszokásból nem csak a terem, hanem pl a szobám előtt is leveszem a papucsomat, és mezítláb megyek be. Az első ilyen élményeim még általános iskolában voltak, amikor reflexből meg akartam hajolni az osztályterem bejáratában, vagy amikor átvettem a tanár nénitől a dolgozatomat. Vagy amikor valaki kérdez valamit, és nem azt feleled, hogy igen, hanem kivágsz egy erős, határozott "Hai!"-t.

A képen Kancho lánya, Noa van. Hihetetlenül jó, nagyon szeretek vele edzeni, sokat tanulok tőle. Ő az, aki három éveseket is képes karatézni tanítani.

Azért is jó, hogy itt vannak a többiek, mert az edzéseken kívüli gyakorlásban is sokat tudunk egymásnak segíteni. Felmerülnek olyan kérdések például a formagyakorlatokban, amik nekem eszembe sem jutottak, pedig fontosak. Vagy az edzéseken végzett páros gyakorlatokon is lehet még egy kicsit dolgozni.

Szóval pont az izraeli iskola 25 éves évfordulóján voltam itt először, és a magyar iskola 25. évét kint töltöm. :) 1997-ben sok dolog történt, amitől valahogy úgy maradtam, és jönnek az emlékek. Jó.

Péntek este legalább annyi cukrot sikerült megennem, mint a megelőző egy évben összesen. Ráadásul fehér cukrot, amit emberemlékezet óta nem ettem. Persze volt, hogy mondjuk szusit rendeltem és tudtam, hogy a rizsben van cukor (édesnek is éreztem, és azóta inkább otthon csinálom a szusit), vagy a múlt héten ettem Ljubov házi sütöjéből. Most viszont Kancho szülinapjára utó-ünneplésként paprikás krumplit és palacsintát készítettünk, a palacsinta fahéjas és túrós töltelékében pedig bizony direktben, egyenesen, konkrétan fehér cukor volt. Azért ebből nem csinálok rendszert... Az nyugtat csak meg egy kicsit, hogy a paprikás krumpliban, amit tulajdonképpen izraelieknek főztünk, sertéskolbász volt. Nem mintha bárkit érdekelt volna ez a dolog. :)

Ez itt a túrós-vaníliapudingos-epres palacsinta. Most van eperszezon itt...

Szombaton a magyar csapat jóvoltából eljutottam Jeruzsálembe, a Holt-tengerhez és Betlehembe. Elég közel van itt minden egymáshoz. Jeruzsálemben már voltam sokszor (sokkal többször, mint Szegeden vagy Győrben), a Holt-tengernél kétszer, Betlehemben viszont most először.

Jeruzsálemben az óváros már ismerős volt. Új volt számomra, hogy most a temetőt és a Gecsemáné-kertet is viszonylag közelről láttam. Nem vagyok vallásos, de itt mindig vannak olyan helyek, ahol azt érzem, lehet ebben az egészben valami. Mindig gyújtok egy gyertyát a mennybemenetel templománál, és megfogdosom azt a követ, ahová a hagyomány szerint Jézust fektették, miután  levették a keresztről. Szeretem az utolsó vacsora helyszínét is.

Ezután jött a Holt-tenger, ahol jóval barátságosabb idő volt, mint a városokban.Vízen lebegés, fekete sár, utána pedig álompuha bőr.

Mondjuk a puha bőrért cserébe el kell viselni a szörnyen büdös, szulfátos tengerszagot, ami belőled árad, de valamit valamiért. Szulfátos selymesség... És itt nagyon szerettem volna addig ücsörögni, amíg teljesen besötétedik:

Dehát nem egyedül voltam, és menni kellett tovább, mert azután jött, amire nagyon régen vágytam, Betlehem. Na nem a Születés Temploma miatt, bár az sem volt rossz. Olyasmi érzés volt, mint a jeruzsálemi kőnél. Mellesleg rájöttem, hogy Budapest a négyes metróval csak részt vesz egy versenyben, amit a világ legtovább tartó építkezése fog megnyerni. Betlehemben van egy felújítás, ami 800 éve zajlik. Hajrá, Magyarország! Szóval végre benéztem egy nyugati parti (otthon Ciszjordániának hívják) városba, ehhez át kellett menni egy nagyon-nagyon hosszú és sok-sok forgóajtóval, egy átvilágító izével és útlevél-ellenőrző ponttal ellátott épületen, aztán a helyi keresztény arab kísérőink megmutatták a szent helyeket, na meg a helyi szuvenír shopot. Második kísérőnkkel sikerült egy kicsit beszélgetni, az ilyen beszélgetések mindig nagy hatással vannak rám. Mesélte, hogy a szuveníreket helyiek készítik, mindent kézzel, és így egyetlen bolt kb ezer család életére van hatással, ebből élnek, hogy ennek a helynek dolgoznak. A visszaúton Petach Tikvába a tour guide bácsival is sikerült kicsit politizálni, amíg a többiek aludtak. Megint ráébredtem, mennyire szerencsés vagyok, hogy egy olyan országban élek (nem most, hanem egyébként) ahol tiszta víz folyik a csapból, nem halnak éhen gyerekek, és béke van. Én békében születtem és mindig is abban éltem. A szüleim is békében születtek és mindig is abban éltek. But in Israel the possibility of war is always a part of the picture.

Nagyon-nagyon jó nap volt, tele vagyok érzésekkel. Nem mindenkinek volt jó a napja. RIP Ariel Saron.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.