https://www.youtube.com/watch?v=t3UVV08zYrI

Kancho tegnap szerencsésen visszaérkezett! :) A tigrissel való harcot is megúszta mindössze 12 karcolással a karján. És ma pont két hónapja, hogy itt vagyok!

De haladjunk a könnyebb témáktól a nehezebbek felé.

Tudjátok, mi az egyik legfinomabb dolog a világon? A datolyalekvár... Kedves ismerős magyarok hívták fel a figyelmem egy jobb szupermarketre, mint ami itt van felettem, és ott találtam, és még csak nem is drága. Amúgy az élelmiszer ára kb háromszorosa a magyarországinak. Persze külföldön sosem szabad magyar pénzben számolni. Az arányok is érdekesek néha. Például egy vödör (na jó, kiló) humusz ára ugyanannyi, mint egy drágább 75 dekás kenyéré. Mondjuk a humusz nemzeti alapélelmiszer.

Amikor azt gondoltam, sőt talán ki is mondtam, hogy azért az egész dojot nem fogom kifesteni, akkor még nem sejtettem, hogy szinte az egész dojot ki fogom festeni. Főleg azért, mert még soha nem festettem ki semmit. Amikor Kancho elment Dél-Afrikába, azt kérte, a falak legyenek fehérek. Azok lettek. Kancho is elégedett velük. Ennek nagyon örülök! :) Szerintem Gábi (1997 körül volt itt dechi, ő kicsit profibban fest nálam, a dojo faburkolatát is ő csinálta) is büszke lenne rám. :) Szép fehér marad az első gyerekedzésig, amikor mindenki összetapizza, -rugdossa. A szülők is. Támaszkodás, várakozás, nézés közben a talpukat a frissen festett falon pihentetik. Mindegy, most szép. :) Most már tényleg csinálok egy videót a dojoról, minél előbb. :)

Az ázásfoltokat is egész szépen eltüntettem. Így:

Amikor leszedtem a régi festéket, kicsit megijedtem attól, hogy milyen lesz majd a végeredmény.

Aztán amikor így nézett ki:

az még egy kicsit ijesztőbb volt. Adtam címet is a műalkotásnak: Quasimodo májgerit rúg.

Aztán a vége nem is lett annyira rossz:

Még egy kicsi glettet megér a dolog, de nagyon büszke vagyok az eredményre!

És azt most kijelentem, hogy villanyt szerelni tényleg nem fogok. :)

A sípcsontom egyre göröngyösebb. A szivárvány minden színében pompázik, vagyis szép, de kicsit tartok attól, hogy nem fog meggyógyulni a jövő heti 100 randoryig. Persze ez leginkább rajtam múlik, hiszen minek is hagyom magam. De vannak olyan edzőtársak, akik tesznek róla, hogy nehéz legyen hagyni magam. :) Múltkor nagyon büszke voltam rá, hogy lila folt van a hasamon is, hát most megint van.

Amíg egyedül voltam, sokat jutott eszembe az a szeánsz Inezzel, amikor a "kell" és a "lehet" világáról beszélgettünk. Alapvetően elég fegyelmezett ember vagyok (és, mint megtudtam, türelmes is...), de sokkal nehezebben mennek azok a dolgok, amiket "lehet". Amikor nekem kell kitalálni, mit lehet kihozni egy helyzetből. Amikor megcsináltam a feladataimat, és ott van a lehetőség, hogy továbbmenjek. Eddig is tudtam erről a kihívásról, most is az arcomba köszönt, és nem tudom, mit fogok még kezdeni vele.

Inez akkor is eszembe jutott, amikor ma katázás közben megláttam magam a tükörben. A kata végén, amikor lezárjuk a gyakorlatot, van egy mozdulat, amikor mindkét kezünket egyszerre a mellkasunk felé emeljük. Inez pont ezt a választ várja, amikor megkérdezi, hol van a középpontom. Nem, nem azt, hogy a fejemre mutogassak. :)

Amúgy karatés nyelven már nem is azt kérdezzük a másiktól, hogy hogy vagy, milyen napod volt, hanem hogy milyen volt ma a katád. Hallod, ma teljesen laza volt, elengedett, a szükséges helyeken erős és fókuszált. Vagy: ma teljesen be voltak feszülve a mozdulataim. Vagy: ne is kérdezd, egyik állásom sem volt a helyén...

Kancho megnézte ma pár katámat, és látott valami kis pozitív irányú változást ahhoz képest, amilyenek az elutazása előtt voltak. Persze emellé mondott pár dolgot, amit alapvetően rosszul csinálok, de legalább megint lesz min dolgoznom a következő hetekben. :) Egyébként imádok katázni. Mindig beleszeretek egy-egy mozdulatba.

A gyerekedzéseket továbbra is imádom, sőt már a nagyobbak edzését is egyre jobban szeretem. Pedig az tényleg az a terep, ahol az ősz hajszálak teremnek. Néha elképzelem, F. Sensei mit szólna, ha látná a fel-alá futkosó, kiabáló gyerekeket. Nála mindenki, a gyerekek is nagyon fegyelmezettek. Azt hiszem, Feri és Gilad Senseiek edzései a világ két ellenpólusát képezik. Szóval az történt, hogy a tegnapi gyerekedzésen volt életemben először egy pillanatnyi, vagy még rövidebb olyan gondolatom, amikor láttam az ötéveseket edzeni, hogy kell egy ilyen. Meg is lepődtem. Persze nem sürgős, majd egyszer.

Az elmúlt két nap volt a legpocsékulabbérzős, mióta itt vagyok. És nem a dechiséggel kapcsolatos dolog miatt. Az egyetemi konzulensem, akit nagyon szerettem és tiszteltem, tegnap reggel örökre elment. Vele szerettem volna disszertációt írni, Együtt akartam vele dolgozni, meséltetni, mi mindent csinált, mert nem akárki volt. Valaki azt írta, ő volt a leghitelesebb oktatója az egyetemen. Nemzetközi politikáról tanított, és valóban, a legjobb szó, hogy hiteles volt. Olyan dolgokról, emberekről, helyzetekről beszélt, amiket látott, átélt, tapasztalt, dolgozott velük. Kancho mondja mindig, hogy addig vegyél ki minden tudást a senseiedből, amíg veled van... az egyetemi senseiemmel kapcsolatban nem fogadtam meg ezt a tanácsot. Hiányozni fog. Ki fogja a vizsgázókat azzal szívatni, hogy tegnap megalalkult a világkormány? Ki fogja kimondani a frankót a fehér ember afrikai jelenlétéről? Ki fog a modern kori rabszolgaság ellen beszélni? Ki fogja cinikus félmosollyal elemzgetni a világ hülyeségeit? R.I.P., BG.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.