A dechiség nem olyan, amilyennek elképzeltem.

2013. decemberében érkeztem A Honbu Dojoba. Voltam már sokszor a dojoban, és régóta szerettem volna eljönni egy évre. Bár sokak szerint ez a dolog nem nőknek való.

Az a kép él bennünk, főleg Shihan Attila könyve alapján, hogy fizikailag nagyon nehéz a dechiség, sok vérrel és verejtékkel jár, és komoly önmagunkkal való szembenézéssel.

Dechinek az megy, aki szeretne a karatéval profi szinten foglalkozni, és a karate tanári hivatást választja. Kancho keze alatt, az ő vezetésével lehet annyit tanulni, amennyit csak elbírsz.

Amíg itt vagy, fejleszted a karatédat, minden eddiginél jobb leszel. Rengeteg segítséget kapsz abban, hogy hogyan kell jó edzést tartani, hogyan kell egy csoporttal hosszú távon is eredményesen foglalkozni, hogyan kell egy dojót vezetni. És igen, fizikailag nem könnyű, bár az én esetemben nem jár sok vérrel, de abba a bizonyos lelki tükörbe nézés sokszor egyáltalán nem kellemes. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy a dechiség minden percét élvezem, de összességében hihetetlenül jó dolog itt lenni. Nagyon sokat tanulok. Karatét: a katáim pontosabbak, a páros gyakorlatokban hatékonyabb vagyok, a randorym egész más, mint volt. Tanítást: másokra való odafigyelést, tervezést és koncepciót, emberekkel való bánásmódot. Magamról: felelősséget, kommunikációt, odafigyelést.

Dechiként a dojoban laksz, ott eszel, alszol, lélegzel, minden porcikád, minden másodperced a dojo és az edzések körül tud forogni. Korra és fokozatra való tekintet nélkül minden egyes edzésen bent vagy, hol tanárként, segédtanárként, hol tanítványként. Kíváncsi voltam, hogyan fogom ezt bírni, mennyire fogok tudni huszonnégy órából huszonnégyet csak a dojoban gondolkodni. Azt hittem, nem fog problémát okozni, de ez nem így lett. Szükségem van arra, hogy kimozduljak, hogy ne csak karatésokkal találkozzak, hogy másra is gondoljak. Bár most, a végtelen számú kommunikációs eszköz és csatorna világában sokkal könnyebb dolgom van, mint a néhány évtizeddel korábban itt élt dechiknek.

Ettől függetlenül a dojoban érzem magam a legjobban, és egy dojon kívül töltött nap után már igenis hiányzik, hogy ott legyek. (Ez egy-egy hétvége vagy ünnep alkalmából fordul elő.) Tudni akarom, hogy az ablakok rendesen be vannak-e zárva, hogy minden rendben van a vízvezetékkel, hogy a takarító rendesen végezte-e a munkáját. Mert igen, most nem a dechi takarítja a dojot, hanem egy megbízott vállalkozó. Régebben azt hittem, könnyebb lehet azoknak a dechiknek, akik nem a dojoban laknak, hanem otthon, és bejárnak. Ez nem igaz, sokkal jobb és könnyebb a dojoban lakás, még a néhány olyan kényelmetlenség mellett is, mint például a mosógép hiánya. Az ember rájön, hogy az életben megszokott sok kis kényelmi elem igazából nem is olyan fontos.

Amikor megérkeztem, komolyan elkezdtünk dolgozni a katáimon. Kancho és nagyon sokszor Noa Sensei türelmesen, lépésről lépésre javítottak. Főleg a magas fokú katákban szó szerint minden mozdulatot átnéztünk és tényleg szinte mindet javítottuk. Amikor pedig kijavítok egy hibát, akkor mindig jön valami új, amire eddig nem figyeltem oda. Katákat javítani egy bizonyos szintig könnyű. Megmondják, hogyan csináld, minden nap megcsinálod, és jó lesz. Nekem nagyon nehéz magamat javítani, észrevenni a hibákat akkor is, ha nem szólt miattuk senki, kezelni annyira szabadon a katát, hogy magamtól is merjek hozzányúlni mozdulatokhoz, érzésekhez. A saját katáim kialakítása még várat magára.

A randoryból nálam hiányzott a megértés, az odafigyelés, a másik, sőt önmagam elemzése. Sokan mondták, hogy a páros gyakorlatokban mindig mennyire látszik rajtam, hogy „győzni” akarok, hogy nagyon komolyan veszem a feladatot, és megyek előre, ha kell, ha nem. Mára sokminden változott, de még bőven nem vagyok elégedett. Sokkal jobban tudok tudatosan is figyelni arra, hogy mi történik, nem csak ösztönből „verekedni”. Ha megkérdezik a randory végén, hogy ki milyen erősséget és mi fejlesztendőt látott a párján, már nem bután bámulok, hanem tudok valami okosat mondani. Legalábbis az esetek többségében. Talán jobban megy az is, hogy a randory közben tanuljak. Észrevegyem, mi történik, levonjam a következtetéseket és változtassak azon, amit csinálok. De ezzel a részével még mindig nagyon sok a tennivalóm, szeretném gyorsabban felfogni, mi történik, és a legmegfelelőbb választ megtalálni a problémámra. Az első hetekben, hónapokban a barnaövesek is folyton szájon vágtak, mert sokkal jobbak voltak ezekben a dolgokban, mint én. Jó érzés, hogy mára ez érezhetően megváltozott, és egyre több embernek nehéz velem a randory, de nem azért, mert rohanok előre, mint az őrült, hogy bevigyek egy-egy találatot, hanem mert végre talán tényleg elkezdek randoryzni verekedés helyett.

Egészen másképp tartok most edzést, mint amikor megérkeztem. A legnagyobb probléma talán az volt, hogy csak elmondtam, mi a gyakorlat, de nem voltak komoly elvárásaim a feladatok teljesítésével kapcsolatban. Nem követeltem meg, hogy a csoport tényleg úgy dolgozzon, ahogyan azt kértem tőlük, és nem figyeltem oda arra, hogy kinek mire van szüksége igazából. Nem figyeltem arra, hogy hogy megy a végrehajtás, mit kell változtatnom ahhoz, hogy a tanítványok tényleg jobbak legyenek. Talán azt gondoltam, hogy amikor kijavítunk valakit, az piszkálás, azt senki nem szereti. De minden jel szerint tévedtem, és az emberek (legalábbis a túlnyomó többségük) azért jönnek a dojoba, hogy tanítsák, javítsák őket.

Korábban sosem tanítottam gyerekeket, most pedig belecsöppentem egy olyan világba, ahol heti hét gyerekedzésen vagyok bent, ráadásul a gyerekekkel nem beszélek közös nyelvet. Mára már nagyon élesen elkülönül számomra is a háromévesek, az öt-hatévesek és az ennél nagyobbak edzésmunkája. Az elvárások különbözősége a kicsik, a nagyobbak és a felnőttek, és persze a kezdők, haladók és feketeövesek között. Örülök annak, hogy a nyelvi nehézségek ellenére igenis megtaláltam a közös hangot a gyerekekkel mindegyik korcsoportban. A következő feladatom, hogy ezt a közös hangot a profi, minél hatékonyabb tanítás szolgálatába állítsam.

Tanítás közben kihívás nekem az egész csoportot látni, és eközben egy-egy emberre is figyelni. Pörgős, érdekes, fizikailag is fárasztó edzést tartani úgy, hogy minden egyes tanítvány kapjon valamit, és a csoport is fejlődjön.

Kancho könyvében a kezdők első nyolc leckéjének minden tennivalója pontosan le van írva. Ez egy nagyon jó sorvezető, ami alapján fel lehet készíteni a kezdőket arra, hogy be tudjanak állni a fehéröves csoportba egy hónap külön tanulás után. Annak ellenére, hogy első ránézésre egyszerűnek tűnik az anyag, nekem korántsem könnyű mindent a lehető legjobban átadni. Nagyon jó gyakorlat a teljesen kezdő felnőttek tanítása abból a szempontból, hogy megtanuljak kevés és egyszerű anyagot jól tanítani, odafigyelve a másik emberre, elvárásokkal, egymásra építve a leckéket, tervszerűen.

Többször említettem már a másokra való odafigyelést. Ez és a kapni és adni tudás egyensúlya számomra a legnagyobb kihívás. Amit tudok, amim van, azt képes vagyok-e a másik embernek megfelelő szinten átadni. Randoryban tudok-e a másiknak megfelelően dolgozni. Elemezni a páromat, nem rutinból dolgozni, hanem tényleg figyelni rá. Már észreveszek magamon biztató jeleket, bár tudom, hogy ennek még nagyon az elején vagyok. Az ezekkel a dolgokkal való szembenézés nagyon nehéz. Amikor olyan dolgokat tudok meg magamról, amik miatt szégyellem magam, az tényleg pocsék. De akkor is folytatni kell, javítani és menni tovább, és azzal az érzéssel is bemenni edzésre, hogy szörnyű vagyok, bár tudom a háttérben, hogy tudok változni.

Az is fontos, hogy az ilyen dolgokat ma már le merem írni. Korábban nem vallottam be a gyengeségeimet, még magamnak sem. Valószínűleg az ország kultúrája miatt is van, de már sokkal kevésbé félek elmondani, ami nekem nehéz, fejlesztendő, pedig ez az első lépése annak, hogy ki is javítok valamit és jobbá válok. A Kanchoval való beszélgetések felbecsülhetetlenek. Amikor már bent van a dojoban, de még nem érkeztek meg az emberek az edzésre, és van tíz-húsz perce beszélni velem, sokszor kapok egy komoly útravalót. Kancho mindig remek érzékkel figyelmeztet a fájó pontokra. Épp elég, amennyi nyomást ad, de sosem elviselhetetlenül sokat. (Persze az ember tűrőképessége messzemenőkig tágítható.) Sosem bántóan vagy személyeskedően, nagyon profi módon kapok útmutatást. Noa is ilyen, és nála keresem a finomabban és részletesebben megfogalmazott javításokat. Amikor kapok valamilyen visszajelzést, ami nem technikai, hanem például a hozzáállásommal kapcsolatos, előfordul, hogy nem érzem igaznak. De ekkor is meg kell vizsgálnom, hogy mi az oka annak, hogy pont ez a kép alakult ki rólam. Ezzel kapcsolatos a felelősség kérdése. Tanulom azt, hogy mindenért, ami a dojoban és az edzéseken történik, felelősséget vállaljak, és ne valaki másra vagy bármilyen körülményre mutogassak. Ez sokszor nem könnyű, és néha nem is érzem igazságosnak, de pont ebből látszik, hogy a tanulási folyamat még tart, nem ért véget.

Annak ellenére, hogy nem a felmosó a legjobb barátom, sok a tennivaló a dojoban. Sok olyan dolgot csinálok meg, amihez korábban nem volt közöm. Festek, mázolok, üvegvitrineket törölgetek. A dojo szebb és rendezettebb, és erre büszke vagyok. Rengeteg munka van egy dojoban, a működtetése sok szervezéssel jár, és az is fontos, kivel és milyen viszonyban dolgozik együtt az ember.

Az egész karate iskola felépítése és működtetése is érdekes és különleges. Tényleg a harcosok családjáról beszélünk, ahol bárki bárkihez bármikor fordulhat, ahol a tanárok hosszú évek, évtizedek óta dolgoznak együtt. És így mindig van kitől kérdezni, tanácsot kérni, van kitől tapasztalatokról értesülni. Nagyon sokat tanulok minden egyes tanártól, arról is, hogy milyen egy jó edzés, és arról is, hogy hogyan lehet valamit esetleg jobban csinálni. Látok példákat arra, hogy milyen egy profi karate tanár élete, aki főállásban ezzel foglalkozik. Mindig beleképzelem magam az adott helyzetekbe, arra gondolok, én hogyan oldanám meg, és tudatosítom magamban, hogy a profi tanár kihívásaival én is szembesülni fogok.

Nehéz és hosszú folyamat nekem az is, hogy dolgozzak azon, hogy beszéljek arról, amit gondolok és érzek. Megtanuljak kommunikálni, és a fontos részletek felett nem elsiklani. Jelentőséget tulajdonítani olyan részleteknek, amikről régebben tudomást sem vettem. És akár egy beszélgetésen, akár edzésen gyakorlat közben nem csak elfogadni, ami jön, hanem személyessé, a sajátommá tenni. Megrágni a falatot, mielőtt lenyelem.

Összefoglalva nekem ez az időszak nagyon sokrétű, rengeteg különféle területen próbálom magam egyszerre fejleszteni. Néha úgy érzem, hogy túl sok is ez, de igazából ez is hozzáállás kérdése. Fizikailag egyértelműen megerősödtem, és nem kibírhatatlanul megterhelő az edzések száma, de jobban örülnék, ha úgy tíz évvel fiatalabb lennék.

A tanításban szeretném még jobban átlátni a havi, féléves, éves tervezést, hogy hogyan kell egy hosszútávú edzéstervet felépíteni, mit kell ahhoz csinálni, hogy mindenki mindent tudjon, ami az ő saját fokozatának és aztán persze a következő fokozatnak is követelménye, és azt a lehető legjobban tudja. Szeretnék továbblépni, egyrészt hogy a véremmé váljon a gyerekek, kezdők és haladók tanítása, de hogy képes legyek feketeöveseket is ugyanolyan jól képezni, minél magasabb tudású tanítványokat is szeretnék még magasabb tudáshoz segíteni. A karatéban szeretnék hibátlan technikákat, a kihonomban mindent a helyére tenni. Szeretnék igazán tiszta és hibátlan katákat, persze tudom, hogy ilyen nemigen van, de ez az irány, mégpedig úgy szeretném mindezt, hogy a kata harcos, hatékony, legyen, és bunkaiban is be tudjam mutatni, hogy mi mire használható, mégpedig igazán goju módon. Fontos, hogy a kata igazán az enyém legyen. Randoryban szeretnék az alapvető dolgok (kamae, mozgás, hatékony támadások) mellett igazán figyelmes lenni magamra és a másik emberre, a lehető legrövidebb idő alatt elemezni a folyamatot és változtatni a megfelelő irányba, vagyis igazán okos, tervezett, hatékony és gyakorlat közben is fejlődő randoryt akarok. Goju randoryt, amin látszik, hogy értem, amit a stílus tanít, és jó vagyok benne. Ehhez pedig az is kell, hogy megtanuljak tanulni, akár egyedül is hatékonyan és rendszeresen edzeni, és amikor már nem lesz minden nap mellettem Kancho, akkor is haladni tovább.

Amikor hazamegyek, nagyon sok dolgot másképp fogok csinálni, mint korábban. Másképp fogok tanítani, sokkal több odafigyeléssel, rendszerezetten és terv szerint. Sokkal több tanítványt fogok megtartani az egyetemi csoportból. Szeretnék ezen kívül más csoportokat is indítani, gyerekcsoportot is, és továbbra is minden nap karatéval akarok foglalkozni. A cél, hogy szívesen jöjjenek hozzám az emberek karatét tanulni, mert a lehető legjobb tanítást kapják tőlem, és mert jól érzik magukat az edzéseimen.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.