https://www.youtube.com/watch?v=AozOVhM2k5g

Majdnem pontosan ugyanúgy sikerült két végén égetni a gyertyát, mint a kiutazás előtti hetekben. Nagyon kevés alvással csináltam végig az elmúlt hetet, és bár most nem volt olyan éjszaka, hogy egyáltalán nem aludtam volna, nagyon fáradt voltam. Minden nap nem kevés kávéval vettem be a nem kevés overdrive-ot. Emellett az alvásmegvonás bizony a munka rovására ment. Eléggé elmentem a határaimig, sokkal kevesebb pihenéssel már nem bírtam volna ki, bár fogalmam sincs, mit jelent az, hogy nem bírom ki, hogy mi történt volna.

És megint egyedül vagyok a dojoban! Hazament az utolsó magyar edzőtársam is. Biztos furcsa lesz így, de minden bizonnyal hatékonyabb is. Amikor megjöttem, egyáltalán nem zavart, hogy egyedül vagyok. Most viszont megszoktam, hogy vannak itt mások is, ráadásul jó barátok. Bár 3 hét múlva megint jön egy magyar csapat. Őket is nagyon várom! Ami még fura lesz, hogy Kancho szerdán elmegy 12 napra. Dél-Afrikában fog három edzőtábort is tartani. Nem lesz itt a gazdám, vajon milyen lesz?

Apropó, gazda. Némi kutya- (és főleg gazda-) kiképzésben sikerült tolmácsolnom a héten, hogy ő:

boldogabb legyen és jobban viselkedjen. Régen féltem a kutyáktól, sosem voltam nagy barátságban velük. Valószínűleg életemben nem töltöttem annyi időt összesen kutyákkal, mint ezen a héten Taoval. És megszerettem, és simán el tudom képzelni, hogy egyszer lesz kutyám is.

Noa kutyájával és gyerekcsoportjával is sikerült tehát megbarátkozni. Itt éppen élő origamit játszom a háromévesekkel:

Ez is egy olyan dolog, amit nem gondoltam volna, hogy szeretni fogok. Volt bennem némi félelem héberül kiabáló és fegyelmezetlenül rohangáló gyerekcsoportoktól... A 3-5 éves csoportokban már jól ismerjük egymást a kissrácokkal, tudom a nevüket, tudom, kihez lehet oroszul is beszélni, és tényleg nagyon megkedveltem őket. A másik gyerekcsoport, ahol a nagyobbak vannak, már nehezebb falat. Többen vannak, és kevésbé fegyelmezettek, ha fogalmazhatok finoman. De itt is ismerkedem velük, próbálgatjuk egymás határait. A világ legtündéribb kislánya, aki körül van valami ragyogás, ahányszor belép a dojoba (persze orosz, Polina) pedig megajándékozott egy kis színes műanyag karkötővel a legutóbbi edzésen. Aztán felbátorodott, kaptak a többiek is, és mindenki felhúzta a karkötőt az övére. Nem semmi, ahogy a 8. danos stílusvezető mestered egy színes karkötővel az övén jön be megtartani az edzését. :) A gyerekek nagyon őszinték, nagyon közvetlenek, érdekes világ az övék. Mindig azt mondtam, hogy nem beszélek a gyerekek nyelvén, nem ismerem őket. Erre pont olyan gyerekekkel ismerkedem meg közelebbről életemben először, akikkel valóban nincs közös (beszélt) nyelv. Ezt hívják iróniának?

Péntek este végre megint szoknyát vettem fel, és annyira jól éreztem magam benne, hogy hazaérkezés (haza=dojo) után is még órákig abban voltam. Kicsit hadd legyek még szoknyában... hiszen napközben, amikor pakolás-takarítás van, akkor melegítő az öltözék, ha gyakorlás van, akkor egy kevésbé jó gínadrág. Az esti edzésekre pedig felveszek egy normálisabb gít. Egyik karateruhából a másikba, nekem ez a kiöltözés a hétköznapokban. Ha kijutok a piacra egy farmerben és pamutpólóban, már nagyon nőiesnek szoktam érezni magam. Lehet, hogy kezdem érteni a kisgyerekes anyukákat, hogy milyen nehéz nekik otthon ülni otthonkában. (Milyen találó nevű ruhadarab, nem?)

Az ember lánya, ha karatés, pláne ha dechi, nem annyira az esti öltözékéről csinál szelfit, hanem mondjuk a sípcsontjáról. Annak ellenére, hogy komolyan koncentrálok az összeütközés-mentes védekezésre, próbálok sokat mozogni, nem az ellenfél előtt állni a páros gyakorlatokban, folyton kék-zöld foltos az alkarom, és a lábamat is sikerült belehúzni pont egy rúgásba, az alább látható nagyon szép eredménnyel.

Egyébként ez a legkomolyabb sérülésem eddig, nem számítva a fogamat (még mindig nem tudom teljesen kinyitni a számat), és hogy kicsit ropog az orrom, de egyik sem fáj a mindennapi tevékenységek során és általában edzésen sem, és nem akadályoz semmiben.

Pár poszttal ezelőtt azon gondolkodtam, látszani fog-e a dojon, hogy nő lakik benne. Valakitől már megkaptam, hogy "women's touch" és nagyon jólesett, de most megkaptam azt is, hogy nem a dojo lett nőies, hanem én lettem olyan, mint a dojo. :) Valóban, sokminden nem olyan, mint egy budapesti összkomfortos lakásban. :) A WC-t rajtam kívül még sokan használják, ami nekem elég nagy komfortzóna-tágítás. A konyhában tulajdonképpen nem lehet főzni. Van ugyan egy rezsó, ami viszont képtelen pl 100 fokos, valóban forró vizet előállítani. A dojo ebből a szempontból teljesen olyan, mint az izraeli társadalom. A péntek esti beszélgetésen vezettük be ezt az új fogalmat: "megoldásokra épülő társadalom". Amit csinálnak pélául az építkezésekben (azt nem írhatom, hogy építészetben), az öltözködésben, vagy bármiben, ahol kell egy kis kreativitás, az nem szép, de még csak nem is praktikus. Egyszerűen csak egy gyors és egyszerű megoldás. :)

Azért a facebook oldalamra mindig inkább valami irigylésre méltót posztolok. Például ha eljutok a piacig, ami összességében úgy fél óra oda-vissza bevásárlással együtt, akkor gyorsan kiteszem, hogy jaj de szép idő van errefelé (20 fok, napsütés), aztán megyek vissza a pincébe. :) Ez könnyen érthető üzenet. Azt, hogy 32 éves koromra kezdem végre megkedvelni a gyerekeket és a kutyákat, több magyarázatot érdemel, és már csak itt a blogban van helye.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.