https://www.youtube.com/watch?v=wbIMx2MYNXk

A héten elértem villanyszerelői karrierem csúcsára. A dojoban neoncsövek világítanak. Néha kiégnek. Megtudtam, hogy nem elég kicserélni a neoncsövet, a startert is ki kell néha! Az egy plusz kis izé tartozék a lámpatestben. Mire nem jó a decsiség. :)

Még a múlt hétvégén lejutottam a tengerpartra. Nem volt igazán strandidő, bár napoztam egy kicsit, sétáltam főleg. Azon a strandon, ahol voltam, becsületkönyvtár működik. Egy könyvespolc, ahol találhatsz magadnak olvasnivalót, de senki nem őrzi, nem ellenőrzi, hogy visszaviszed-e a könyveket. Van sok New Yorker magazin, regények héberül, angolul, sőt franciául, de remekül megfér egymás mellett Danielle Steel és egy magyar szerzőtől származó könyv Auscwitzról. Törökül.

A parton kisétáltam a mólóra is, a kikötőhöz. Tisztára mint otthon, a Balcsinál. Csak itt jetskiztek is egyesek. De ugyanúgy ott volt a horgász a köveken. Egy cica várta mellette, hogy mi kerül a horogra. Mondjuk én is kíváncsi lettem volna, hogy miféle halakat fognak arrafelé, de nyúl voltam megkérdezni. Felteszem, semmiképpen sem dévérből van a legtöbb.

Apropó, cica. Izraelben rengeteg van belőlük, főleg kóbor példányok. Sokan etetik őket. Egyik este sétáltam egyet a közeli Szenes Hanna parkban, amikor megálltam lefényképezni az izraeli, megoldás-orientált társadalom egy kiváló termékét, ezt:

Eszembe jutottak a pesti körfolyosós házak korlátaira akasztható kis ruhaszárítók. Ez is valami hasonló. De amikor ilyesmit látok, mindig felmerül bennem néhány kérdés: Miért? Hogyan?

Vagy inkább: MIÉRT????? HOGYAN??????

Mindegy, szóval ezt fotóztam, amikor éreztem, hogy egy gyönyörű kis fekete macsek hízeleg a lábamnál. Vagy negyed órán át simogattam, ő sokszor elmondta, hogy "prrrrr", és rájöttem, hogy egy kicsit azért hiányzik a cicám. Sétálok majd még arra, hátha ott lesz megint.

Egyelőre a biztonságos, száraz dojoban maradok. Esős hét van. Néha olyan, mintha dézsából öntenék. Sőt az a szörnyű pillanat is eljött, amikor (az okostelefon időjárásos alkalmazása szerint) Budapesten melegebb volt éppen, mint Petach Tikvában!!!

De azért remek dolog ez a meleg klíma. Sok előnye van. Például hogy még mindig kapni epret, és most már egész jó áron. Viszont kétségtelenül nem előny, hogy szúnyogok vannak a dojoban. Tulajdonképpen mióta itt vagyok, minden éjjel esznek belőlem. Néha többet, néha kevesebbet. Nem akarom vegyszerekkel riogatni őket, sem a bőrömre kent, sem a levegőbe kerülő formában, de azért jó lenne találni valamit ellenük.

Nemsokára 3 hónapja lesz, hogy itt vagyok. A tervezett idő negyede. Kicsit megijedtem, hogy ilyen gyorsan eltelt ennyi idő. Arra gondoltam, bárcsak megállíthatnám az időt, de rájöttem, hogy tulajdonképpen már megállítottam. Egy évre, amíg itt vagyok, és csak az a dolgom, hogy karatézzak. Milyen jó nekem! Már csak annyit kell tennem, hogy ha már megvan ez a lehetőség, jól használjam ki. "Csak" annyit...

Rengeteg olyan kérdés jön elő a mindennapokban, amikről eddig is tudtam, hogy fontosak nekem, de persze itt remekül megjelennek tanulás, tanítás meg mindenféle mindennapi tevékenység során. Most le is írtam néhány ilyet, de gyorsan ki is töröltem, mert vagy nagyon személyes, vagy nagyon hülyén (szentimentálisan, együgyűen, erőltetetten stb) hangzik, vagy mindkettő. A lényeg, hogy egyrészt ez egy remek közeg szembesülni bizonyos fejlesztendő területekkel, hogy nagyon (nagyon-nagyon) finoman fejezzem ki magam, másrészt megvan az idő, a hely, az eszközök, a tanárok, a segítők (és biztos sorolhatnám még sokáig, mi minden) ahhoz, hogy a szembesülést változtatás kövesse. Örülök, hogy itt vagyok.

Kancho nincs itt a hétvégén, elment Norvégiába, kedden lesz legközelebb. Holnap március 15, otthon biztos lesznek jó kis balhék, itt majd jól kitűzöm a kokárdát, már ami megmaradt belőle. Egy részét ugyanis felhasználtam a 25 éves tablóhoz:

Vigyázzatok Budapestre, ne szedjétek szét a vadiúj Kossuth teret! :)

Vasárnap este pedig különleges edzés, itt a purim, áll a bál, mindenki beöltözik valaminek, meg lesz süti. :) Jók ezek az ünnepek. :)

https://www.youtube.com/watch?v=GLvohMXgcBo

A várossal, ahol élek, egyidőben ismerkedünk egy nemrég a Trumpeldor utca közelébe hopponált nagyon kedves magyar családdal, akik péntek esténként jól meg is szoktak etetni, amiért nagyon hálás vagyok. Náluk láttam ezt a roppant praktikus fali akváriumot. A kis fekete foltok csigák. Van, aki az ilyesmiben halat is tart. Figyelem, a háttérkép cserélhető!

Egyébként az is könnyen előfordul errefelé, hogy kutyasétáltatás közben összefutsz egy kaposvári sráccal, aki Jeruzsálemben szokott robbantásokat végezni. Legálisan, építkezés céljából. Előtte persze felhívja a rendőrséget, hogy szóljon, robbantani fog.

Tudni kell Petach Tikwáról (körülbelül hatvannyolcféle átirata van annak, hogy פֶּתַח תִּקְוָה, most éppen így írom, jó?) hogy itt minden héten van lomtalanítás. Adott napon ki lehet tenni a nem szükséges dolgokat, másnap pedig elszállítják. Ne úgy képzeljétek, mint otthon, hogy a hetvenes évekből származó székek a leginkább ép darabok, és mondjuk egy romkocsmát remekül be lehet rendezni a bútorokból. Itt egész rendes darabokat is kitesznek. Sokan néznek körül ilyenkor, mert komódot, cipősszekrényt, székeket, egész jó kanapékat, ruhákat, képeket, szóval bármit össze lehet szedni. Ja igen, visszacipzározható műanyag kisfiú lakhelyét is:

Ez utóbbiról senki sem tudja,mire jó. A ruhákat kimosva teszik ki az utcán valahová. Mármint tisztán. Szárazon. A múltkor vadásztam egy szárítót, meg pár itteni kiadású, magyar nyelvű könyvet. Igazából íróasztalt szeretnék, mert a mostani kicsit biceg. A barátok tudják, hogy asztal kell, és szólnak, ha látnak egyet.

Petach Tiqwa egyébként sokszor nagyon vicces. A köztéri szobrok páratlanok :)

Van még motoron ülő bácsi szárnyakkal és szamurájkarddal, ő tervezte a várost, és egyébként magyar származású. Van pár eke, szántóvető (üdv rád és házad népére), meg meglepetésszerű helyeken legalább egy méter magas színes virágok fémből. Ja, a fuvolázó Pinokkió lábánál patkányok szaladgálnak, csak sajnos ez a kép is éjszaka készült, így ez nem annyira látszik. Hogy az elhajlott csipesz vajon mit jelképezhet, arra ötletem sincs. Lehet, hogy nem is jelképez semmit. Miért is akarok én mindent megmagyarázni?

 Na de ez az, ami mindent visz. Sajnos csak pár másodpercem van belőle:

https://www.facebook.com/photo.php?v=659213117448445&l=7792045454519942907

Ez a dolog napközben járja a várost... Az ilyesmiről mindig a Dixit nevű játék jut eszembe. Egy nagyon-nagyon jó, asszociációs társasjáték, amiben olyan kártyalapok vannak, amik nagyon furák, szürreálisak, mintha valakinek a lázálmából származnának. Lehet, hogy a Dixit atyja itt született?

Egy másik helyi kedvencem az éjjel-nappali pékség a fő téren. Nem csak azért, mert isteni töltött péksütiket árul, pl hatalmas csokis izét (kb 99,9%-a cukor...) 250 ft-nak megfelelő áron, éjjel egykor is. Vagy fetával, olívával és főtt tojással töltött másik izé... nagyon finom. Ha kéred, meg is melegítik a péksütit egy kemencében. Szép, téglából rakott kemence. Csak fa helyett gázzal fűtik. Konkrétan egy, a disznóvágásokon is használatos eszközre hasonlít (leírtam a szót, de nem tetszett úgyhogy kitöröltem, de így is értitek), amivel a sertés epilálását szokás végezni. Na egy ilyen csővel, gázzal fűtik a kemencét.

Része még a Petah Tikvai utcaképnek a mindenféle vidám rajzokkal díszített elektromos szekrény, vidám padok,

a praktikusan kiépített kerékpárút,

hat emelet magas szobafenyő. három emelet magas fikusz, és a rózsa és pálmafa barátsága.

Megjegyzem, a rózsát bárki leszedhetné, aki arra sétál, de senki nem teszi. És erről beszéltem, a fán még érik a narancs, de már virágzik is:

Az éjszakai séta elengedhetetlen kellékei a nem túl kicsi és nem túl félős denevérek is:

https://www.facebook.com/photo.php?v=659358787433878&l=5951574565453825404

A helyi építészet viszonylag egyhangú, a házak nagyjából mind így néznek ki:

Bár vannak új építésűek is, itt nem tudnak olyan sok lakást építeni, amennyire igény van. Ezek sokszor legalább 20, akár 30 emeletesek.

A szórakoztató központ, ahol a pubok, bárok stb megközelítőleg 100%-a található, egy olyan környéken van, ami irodaházakból áll, vagyis nem zavar senkit az éjszakai mulatozás.

Aval ze tózse Petach Tiqua:

Ilyen házból nincs sok, és talán még a brit időkből maradhattak itt, akárcsak a piros telefonfülkék.

Szóval ha elég volt az edzésekből (persze az soha nem elég), akkor ki tudok menni szobrokon és a növényzeten csodálkozni, denevérektől félni vagy narancsvirágot szaglászni. Nyugis város ez, teljesen rendben van, örülök, hogy itt vagyok. :)

https://www.youtube.com/watch?v=gA87WtVVrnA

Megint hazament egy magyar csapat... Furcsa így a dojoban, amikor vége itt minden programnak, hazamennek az emberek, és egyedül maradok. Gyertek, gyertek edzeni, nagyon jó itt! :) Kérdezzétek meg a többieket, milyen jó volt! :)

A hétvégén volt a Promotion Course, kedden a többiek is itthagytak, és szerda reggelre nagyon durva fáradtság jött rám. Fájt a térdem, a bokám (ezekből összesen mind a négy), egyetlen porcikám sem kívánta a mozgást.  Várom a hétvégét, ki akarok feküdni a tengerpartra. Napocska mindent meggyógyít. Még izomlázam is volt. Izomlázam!! Az meg mitől??

Megcsináltam életem első kuszkuszát (itt fillérekbe kerül), ami azért volt nagyon szórakoztató, mert a csomagoláson levő utasításokból annyit értettem meg, hogy 4, 200, 5-6, és 2. De szerintem semmit nem csináltam rosszul, mert jó lett. Lassan már egyáltalán nem zavar, hogy az utcai feliratokból nem értek egy szót sem, és hogy nem értem, amit beszélnek az emberek. Ha megszólítanak a boltban vagy az utcán, általában magyarul válaszolok, hogy "sajnos nem értem', erre általában békén hagynak. A gyerekek az edzésen sokkal jobban reagálnak. Néha elfelejtik, hogy ez az ufó nem beszél héberül, és mondanak valamit és néznek rám, várják a választ. Ekkor azt mondom: tudod, hogy nem beszélek héberül! Akkor vagy más nyelven folytatják, vagy elmondják még egyszer. ;) De van, aki simán elszalad. :) De a viccet félretéve, egyre többet értek edzésen és egyre több szót tudok, sőt lehet, hogy ráveszem magam, hogy a betűket is megtanuljam. A shwarmaárus sráccal például remekül összebarátkoztam annak ellenére, hogy nincs olyan nyelv, amit mindketten beszélnénk. De végülis a dechi legjobb barátja a kajaárus kell hogy legyen, nem?

Otthon szombat este lesz a nagy közös karatés buli, engem meg esz a fene, hogy nem tudok ott lenni. Átmegyek aznap A.N.(33) szüleihez, gyakorlom az orosz nyelvet is. :) Kevésbé vidám dolog, hogy nekik is vannak rokonaik Ukrajnában, és aggódnak értük. Sokan vannak itt így ezzel.

A héten volt a kisgyerekek vizsgája. 21 5-6 éves kisfiú és kislány, életük első karate vizsgáján (legtöbbjüknek), fehér ruhában, hihetetlenül aranyosan. Ilyenek:

Attól félek, visszavonhatatlanul megszerettem a gyerekeket. Legalábbis őket mindenképpen. Meg a másik csoportokba járókat is. Néha jó lenne tudni, miről is beszélnek, állítólag sokszor nagyon viccesek.

A 3 évesek csoportjában van egy új kisfiú, akinek autisztikus tünetei vannak, nemigen tud beilleszkedni közösségbe, nem tud koncentrálni, a szülei attól tartottak, hogy edzésen fel-le fog rohangálni kiabálva, de nem így történt. Bár nem állt be rendesen a többiek közé, a második edzésén már dolgozott valamennyit. Az egyik kisfiú úgy döntött, nem nézi tétlenül, hogy az új fiú ahelyett, hogy velük edzene, kiszalad a terem szélére. Odament hozzá, kézen fogta, odavezette maga mellé és rávette, hogy ő is gyakoroljon. 3 évesek! Lehet, hogy ez így leírva nem hangzik akkora nagy számnak, de hihetetlen élmény volt.

Holnap reggel még van egy edzés, aztán vége a hétnek. Nagyon-nagyon gyorsan megy az idő!

És találtam egy coopot, úgy látszik, franchise lett. ;)

Sabbat shalom mindenkinek! :)

Köszönöm a zenét!

https://www.youtube.com/watch?v=YUtHjOvPKT0

A sivatag megszállta a várost. Tegnap egész nap elképesztő mennyiségű por homok volt a levegőben, az autók sárosak, a tatamin vastag réteg belőle. Emellett virágzik a narancs. A fák (ahol már B.F. (33) sem éri el) még tele vannak naranccsal meg citrommal, de közben már virágoznak is, mert folyton teremnek. Nagyon sok a virág, nagyon bódító illatuk van. Egész éjjel sétálni akarok és narancsvirágot szagolni. Nagyon kár, hogy nem tudom itt megosztani a narancsvirág meg a citrom illatát. Soha nem éreztem még olyan illatot, mint a fáról szedett citromét. Nagyon intenzív, hihetetlenül jó!

Még itt vannak a magyarok! :) Nagyon örülök nekik! Másik dojoból vannak, nem onnan, ahová én járok, kevésbé ismertük egymást, mint az előző csapattal, mégis ugyanúgy fognak hiányozni, amikor nemsokára hazamennek. A hétvégén elvittek magukkal Jeruzsálembe. Szeretek oda menni. Kicsit olyan, mintha felmennél a budai várba. :) Ott az élő történelem.

Nagyon büszke voltam arra a függönyre is, amit addig tettem fel a szoba bejárata elé, amíg az ajtót szerelték.Egy bo volt a karnis, egy lepedő az anyag, egy régi jelvény a dísz, a nehezék az izraeli karate szövetség kulcstartója...

Hogy most is haladjunk a könnyebbtől a nehezebb témák felé. megkaptam életem legszebb ajándékát. Az otthon hagyott csoportom kapott egy shoment. Egy jelvényt, amit ki lehet tenni a falra, és azt mutatja, hogy mi itt most karatézunk. Sosem volt ilyenem, és meglepetés volt, hogy kaptunk egyet. Nagyon meghatódtam az ajándéktól.

Szívesen ott lettem volna, amikor a Shomen kikerül a falra, de nekem most itt van dolgom. Ahogyan nagyon jó lett volna ott lenni azon a közös edzésen, ami az iskola 25. évfordulóját ünneplő események egyike volt a múlt héten. 76-an voltak ott, sok-sok régi ismerős, akikkel jó lett volna találkozni, együtt edzeni, beszélgetni. Most szombaton karatés buli lesz, ott is rengetegen lesznek. Fáj a szívem, hogy kihagyom ezeket az alkalmakat, de remélem, aki ott van, mindenki karatézni fog, amikor hazamegyek, és bepótoljuk a találkozásokat!

Túlvagyunk a Promotion Course-on, ami egy 3 napos bejárós tábor-féle esemény, a magas fokúak vizsgájával együtt. Az első napon sok és nehéz kihon- (azaz bázis) gyakorlás van, a másodikon 100 randory (szabad harc), a harmadikon kata (formagyakorlat) és a katák értelmezése. A randorytól féltem a legjobban, készültem rá, és végül jobban sikerült, mint ahogy számítottam rá. A készülés során mondjuk kaptam egy kis emlékeztetőt a szemem alá, hogy meg kell tanulnom a fejem előtt tartani a kezemet, amikor éppen megpróbálnak megütni... Sosem volt eddig ilyen szép monoklim. Mindenki nagyon kedvesen érdeklődik, hogyan szereztem. A három- és ötéveseket nem igazán érdekli a dolog, a nagyobb gyerekek csoportjában látok rémületet a tekintetekben...

A Promotion végén pedig felköthettem ezt az övet:

Kancho, sőt Kyoshi Denis is hordta, és nagyon nagy megtiszteltetés, hogy most egy ideig nálam lehet. Két és fél hónapja vagyok itt, most kaptam dechi-övet, és nem is akármilyet. Nagyon örülök, és nagyon vegyes érzések vannak bennem. Meg kell állnom egy pillanatra, átgondolni a dolgaimat, és komolyan nekiállni a tanulásnak.

https://www.youtube.com/watch?v=NwgsUg0qPnE&list=PLFE47C6E66CB979C2

A hétvégén (értsd még mindig: pénteken és szombaton) nagyon jó idő volt, 25 fok feletti hőmérséklet is előfordult. Pénteken engedtem a napfüggőségemnek, a reggeli (heti utolsó) edzés után hanyatt-homlok kiszaladtam a tengerpartra napozni egy kicsit. A gyenge februári napsütés és a felhős idő következtében nem égtem szénné, csak ennyi történt:

Szombaton pedig Y.B. (58) és R.B.(57) jóvoltából kirádulni voltam a sivatagban. Persze most úgy néz ki a hely, ahol voltunk, mint a világ egyik legszebb parkja, mert esett az eső, mert tél volt.Van még mindig, de 27 fokban, spagettipántosban ezt nehéz elfogadni. Maradjunk annyiban, hogy tél volt. Amikor megkérdeztem, hová is megyünk, és az volt a válasz, hogy Gáza mellé, azt hittem, viccelnek, de nem. Délnek mentünk. Komolyan, az van kiírva az út menti tájékoztató táblákra, hogy "dél". Újabb olyan pillanatok, amikor örülsz, hogy az anyukád nem lát, amikor Gázával a háttérben pózolsz,

vagy emellett a buszmegálló mellett haladsz el:

Gázából régebben állandóan lőtték a buszról le-fel szálló izraelieket, ezért helyezték oda olyan alapos gondossággal ezeket a hiperbiztonságos, stabil kőfalakat.A buszoknak a megállóban meg kell állniuk, vagy legalábbis lassítaniuk, így könnyű célpontot jelentenek. Csakhogy a szombat és a jó idő okán kialakult nagy forgalomban mi is lépésben haladtunk... tökjó.

És már megint egy családi eseménybe csöppentem, Y. és R. két (felnőtt) fia és egyikük menyasszonya is velünk volt. Egyke vagyok, és bár van néhány rokonom a szülővárosomban, nem szoros velük a kapcsolat, így a család számomra a szüleimből és a nagyiból áll. Mióta itt vagyok, folyton családokkal vagyok körülvéve a szabadidőmben. több gyerekkel, vagy kisgyerekekkel, vagy éppen több család összejövetelén vagyok, és egész fura, és nem rossz értelemben, és tudom hogy már többedszer írom, de tényleg akár még azt is el tudom képzelni, hogy egyszer nekem is lesz saját. :) Majd. :)

A kiránduláson természetesen volt piknik is, és megfejtettük, hogy itt tulajdonképpen az ünnepek abból állnak, hogy túléltünk egy háborút/vérontást/üldözést/a sor tetszés szerint folytatható, ennek örömére együnk hát valamit. Tetszik a dolog, és hát rájöttem, hogy római katolikusnak lenni ezzel összehasonlítva igencsak száraz és unalmas dolognak tűnik.

Kérdeztem nemrég valakit, hogy az izraeliek mutatnak-e keresztet az ujjukkal, tudjátok, amikor valamivel kapcsolatban jelezni akarod, hogy távol akarod tartani magadtól. A válasz az volt (nem annyira meglepő módon), hogy nem, viszont a Dávid-csillagot baromi bonyolult lenne ilyen célokból ujjakkal mutatni. Igazából több ember is kell hozzá. Úgyhogy nem csinálnak ilyesmit.

Egyébként extrém módon elszoktam a házimunkától. Amikor ágyneműt kell húznom, azt már nagyon utálom és unom. Mindig mások mosnak rám, mivel itt nincs mosógépem. A napi takarítást egy cég csinálja. (Más kérdés, hogy én festek, portalanítom a régi iratokat, a ventillátorokat, teszem rendbe a raktárakat, mosom le a lambériát a dojoban stb.) Főzni nem szoktam, mivel a körülmények nem olyanok, mint egy normál konyhában, plusz egyedül magamra amúgy is lusta vagyok főzni. Eddig egyszer fordult csak elő, hogy önszántamból főzőcskéztem. Na jó, akkor is azért, mert kaptam alapanyagot, és felhasználtam. De fogok máskor is, mert végülis nem rossz dolog. Viszont kész gasztronómiai fertő, amit művelek. Étolajat használok. Mikrót. Csupa olyan dolgot, amit eddig elvből nem. De mindegy, a dechiség törvényt bont...

A festést nagyjából befejeztem. Elég is volt. :) Nagyon sokat tanultam belőle. Például hogy sose mássz fel a létrára a vizes rongyod nélkül. :) De komolyra fordítva, szép lett a dojo, nagyon örülök neki, és büszke vagyok rá, és Kanchonak is tetszik.

Megérkezett az újabb magyar csapat! :) Nagyon vártam őket, nagyon örülök nekik! Majdnem 2 hétig itt lesznek! :) Kíváncsi vagyok, milyen lesz, hogy bírjuk egymást, milyen lesz a jövő hétvégi (de közel van!!) promotion course, és örülök, hogy lesz kivel gyakorolni! Megint van tárasságom! :)

https://www.youtube.com/watch?v=t3UVV08zYrI

Kancho tegnap szerencsésen visszaérkezett! :) A tigrissel való harcot is megúszta mindössze 12 karcolással a karján. És ma pont két hónapja, hogy itt vagyok!

De haladjunk a könnyebb témáktól a nehezebbek felé.

Tudjátok, mi az egyik legfinomabb dolog a világon? A datolyalekvár... Kedves ismerős magyarok hívták fel a figyelmem egy jobb szupermarketre, mint ami itt van felettem, és ott találtam, és még csak nem is drága. Amúgy az élelmiszer ára kb háromszorosa a magyarországinak. Persze külföldön sosem szabad magyar pénzben számolni. Az arányok is érdekesek néha. Például egy vödör (na jó, kiló) humusz ára ugyanannyi, mint egy drágább 75 dekás kenyéré. Mondjuk a humusz nemzeti alapélelmiszer.

Amikor azt gondoltam, sőt talán ki is mondtam, hogy azért az egész dojot nem fogom kifesteni, akkor még nem sejtettem, hogy szinte az egész dojot ki fogom festeni. Főleg azért, mert még soha nem festettem ki semmit. Amikor Kancho elment Dél-Afrikába, azt kérte, a falak legyenek fehérek. Azok lettek. Kancho is elégedett velük. Ennek nagyon örülök! :) Szerintem Gábi (1997 körül volt itt dechi, ő kicsit profibban fest nálam, a dojo faburkolatát is ő csinálta) is büszke lenne rám. :) Szép fehér marad az első gyerekedzésig, amikor mindenki összetapizza, -rugdossa. A szülők is. Támaszkodás, várakozás, nézés közben a talpukat a frissen festett falon pihentetik. Mindegy, most szép. :) Most már tényleg csinálok egy videót a dojoról, minél előbb. :)

Az ázásfoltokat is egész szépen eltüntettem. Így:

Amikor leszedtem a régi festéket, kicsit megijedtem attól, hogy milyen lesz majd a végeredmény.

Aztán amikor így nézett ki:

az még egy kicsit ijesztőbb volt. Adtam címet is a műalkotásnak: Quasimodo májgerit rúg.

Aztán a vége nem is lett annyira rossz:

Még egy kicsi glettet megér a dolog, de nagyon büszke vagyok az eredményre!

És azt most kijelentem, hogy villanyt szerelni tényleg nem fogok. :)

A sípcsontom egyre göröngyösebb. A szivárvány minden színében pompázik, vagyis szép, de kicsit tartok attól, hogy nem fog meggyógyulni a jövő heti 100 randoryig. Persze ez leginkább rajtam múlik, hiszen minek is hagyom magam. De vannak olyan edzőtársak, akik tesznek róla, hogy nehéz legyen hagyni magam. :) Múltkor nagyon büszke voltam rá, hogy lila folt van a hasamon is, hát most megint van.

Amíg egyedül voltam, sokat jutott eszembe az a szeánsz Inezzel, amikor a "kell" és a "lehet" világáról beszélgettünk. Alapvetően elég fegyelmezett ember vagyok (és, mint megtudtam, türelmes is...), de sokkal nehezebben mennek azok a dolgok, amiket "lehet". Amikor nekem kell kitalálni, mit lehet kihozni egy helyzetből. Amikor megcsináltam a feladataimat, és ott van a lehetőség, hogy továbbmenjek. Eddig is tudtam erről a kihívásról, most is az arcomba köszönt, és nem tudom, mit fogok még kezdeni vele.

Inez akkor is eszembe jutott, amikor ma katázás közben megláttam magam a tükörben. A kata végén, amikor lezárjuk a gyakorlatot, van egy mozdulat, amikor mindkét kezünket egyszerre a mellkasunk felé emeljük. Inez pont ezt a választ várja, amikor megkérdezi, hol van a középpontom. Nem, nem azt, hogy a fejemre mutogassak. :)

Amúgy karatés nyelven már nem is azt kérdezzük a másiktól, hogy hogy vagy, milyen napod volt, hanem hogy milyen volt ma a katád. Hallod, ma teljesen laza volt, elengedett, a szükséges helyeken erős és fókuszált. Vagy: ma teljesen be voltak feszülve a mozdulataim. Vagy: ne is kérdezd, egyik állásom sem volt a helyén...

Kancho megnézte ma pár katámat, és látott valami kis pozitív irányú változást ahhoz képest, amilyenek az elutazása előtt voltak. Persze emellé mondott pár dolgot, amit alapvetően rosszul csinálok, de legalább megint lesz min dolgoznom a következő hetekben. :) Egyébként imádok katázni. Mindig beleszeretek egy-egy mozdulatba.

A gyerekedzéseket továbbra is imádom, sőt már a nagyobbak edzését is egyre jobban szeretem. Pedig az tényleg az a terep, ahol az ősz hajszálak teremnek. Néha elképzelem, F. Sensei mit szólna, ha látná a fel-alá futkosó, kiabáló gyerekeket. Nála mindenki, a gyerekek is nagyon fegyelmezettek. Azt hiszem, Feri és Gilad Senseiek edzései a világ két ellenpólusát képezik. Szóval az történt, hogy a tegnapi gyerekedzésen volt életemben először egy pillanatnyi, vagy még rövidebb olyan gondolatom, amikor láttam az ötéveseket edzeni, hogy kell egy ilyen. Meg is lepődtem. Persze nem sürgős, majd egyszer.

Az elmúlt két nap volt a legpocsékulabbérzős, mióta itt vagyok. És nem a dechiséggel kapcsolatos dolog miatt. Az egyetemi konzulensem, akit nagyon szerettem és tiszteltem, tegnap reggel örökre elment. Vele szerettem volna disszertációt írni, Együtt akartam vele dolgozni, meséltetni, mi mindent csinált, mert nem akárki volt. Valaki azt írta, ő volt a leghitelesebb oktatója az egyetemen. Nemzetközi politikáról tanított, és valóban, a legjobb szó, hogy hiteles volt. Olyan dolgokról, emberekről, helyzetekről beszélt, amiket látott, átélt, tapasztalt, dolgozott velük. Kancho mondja mindig, hogy addig vegyél ki minden tudást a senseiedből, amíg veled van... az egyetemi senseiemmel kapcsolatban nem fogadtam meg ezt a tanácsot. Hiányozni fog. Ki fogja a vizsgázókat azzal szívatni, hogy tegnap megalalkult a világkormány? Ki fogja kimondani a frankót a fehér ember afrikai jelenlétéről? Ki fog a modern kori rabszolgaság ellen beszélni? Ki fogja cinikus félmosollyal elemzgetni a világ hülyeségeit? R.I.P., BG.

Köszönöm a zenét!

https://www.youtube.com/watch?v=22PK4sXhcpM

Most egy kicsit egyedül érzem magam, gyorsan posztolok egyet. Nehéz lehetett az offline dechiknek, most azért sokkal könnyebb kapcsolatot tartani a barátokkal, mint akár csak 5-10 évvel ezelőtt. Bár igazából Kanchot is szívesen piszkálnám a hülye kérdéseimmel, de ő most Dél-Afrikában oroszlánkölyköket simogat két edzőtábor között. Hétfőn jön haza, addig pedig azzal stresszel, hogy a dojoból meg a karatémból is a lehető legtöbbet hozzam ki.

Úgyhogy ma sem jutottam ki az utcára két alkalmat kivéve: amikor reggel kinyitottam az ablakokat, és amikor este becsuktam őket (kívülről könnyebb nyitni-zárni, mint bentről). Noa ízekre szedte még pár katámat. Kis túlzással (tényleg csak nagyon kicsivel) nincs olyan mozdulat, amin nem kell javítanom. Olyan katákról beszélek, amiket úgy 15 éve gyakorolok. Nekem is az lesz a síromon, hogy "tanulmányait befejezte"... A mai randory leckén pedig Inez nem lett volna rám büszke, ha lát. Anna, csak ne hagyd, hogy az arcodhoz érjenek... na persze. :) Szem, orr, száj, áll, hol ide, hol oda csattant egy-egy ököl. Készülünk a hó végi Promotion Course-ra, ahol egyik nap 100 randory lesz, vagyis 100 küzdelem. Nem lesz könnyű, és addig még nagyon sokat kell gyakorolnom. A nem gyakorló időben pedig igyekszem a falakra is juttatni festéket, nem csak magamra.

A hétvégén viszont egy nagyon szép parkban voltam. Szombat reggel csörgött a telefon, hogy van-e kedvem együtt piknikezni a dojo több nagyon magas rangú tanárával és tanítványával. Hát hogy a csudába ne lett volna! A napocska kifejezetten barnított, ahol kilógtam a pólóból. A park tele volt pálmafákkal. Mindenféle nagyon finom dologgal etettek. Annyira jó fejek voltak, hogy elvittek, nagyon hálás voltam nekik. Pénteken pedig egy ismerős magyar családnál voltam, meghívtak magukhoz, székelykáposzta volt a vacsi, amit eddig nem szerettem, de most hihetetlenül jólesett.

A tanulásról még annyit, hogy pár hete mondta nekem valaki, hogy milyen érdekes a karate világa abból a szempontból, hogy itt, ha valaki mond neked valamit, hogy rosszul csinálod és javítsd ki, akkor azt meg is teszed. Hogy a mindennapi életben ilyen nem nagyon van, a kritikát egóból elintézzük és nem vesszük figyelembe. Bele sem gondolunk, hogy mi van, ha a másiknak igaza van. És valóban, kevés olyan közeget ismerek, ahol egy felnőtt ember egy másik felnőtt emberben feltétel nélkül megbízik, és csinálja, amit a másik mond, mert tudja, hogy az jó lesz neki.

A héber szerintem egy mesebeli nyelv. Az egyik kedvenc szavam a bliglicsi. Na jó, ez igazából két szó. Amikor rászólnak a gyerekekre, hogy ne csúszkáljanak a padlón, akkor használják. Inkább úgy hangzik szerintem, mint egy varázsige a Harry Potterből. Meg szerintem tilmedu és jilmedu is jobban illene, hogy két erdei törp neve legyen, mint a "tanulni" ige jövő idejű ragozott alakjai. Viccesek a szavak, amiknek magyarul (vagy éppen angolul) is van jelentésük, de persze teljesen más, mint a héberben. Mi, ki, ma, hu, hi, kosz (pohár), ez (kecske) piná (sarok), hogy csak néhányat említsek. A magyar "mi ez" azt jelenti, ki kecske... De a kedvenc szavam változatlanul az "eh", köpködős h-val a végén, azt jelenti, "hogy". A héberben szeretem, hogy nincsenek létigék. Viszont a tegezésben is vannak nemek. A "gyere" másképp hangzik, ha fiúnak vagy lánynak mondod, és a lánynak mondós hangzik úgy, hogy "boj". És a "hi" a női "ő" személyes névmás. Hogy legyen mit összekeverni.

Szóval kicsit egyedül, de nem vészes, és eszembe jutott Rakonczay Gábor, aki a hajóján saját magával beszélgetett, és attól félt, hogy a két Gábor mellé hamarosan megjelenik majd a harmadik is. Idáig biztosan nem fogok eljutni, mert azért a legtöbbször nem üres a dojo, van kihez szólni. Csak vannak dolgok, amiket jó lenne valakivel megbeszélni, de egyáltalán nincs mindig jelen a megfelelő beszélgetőpartner. Sőt attól tartok, egy jó részét nem is kell senkivel megbeszélnem, hanem nekem kell megoldanom.

https://www.youtube.com/watch?v=gAjR4_CbPpQ

Tériszonya van? Menjen dechinek! Fél a sötéttől, a túl nagy és üres helyektől, a nyolc centis csótányoktól, az egyedülléttől, vagy attól, hogy minden pillanatban figyelik és az élete nagyító alatt van? Egy éves programunk során a félelmek garantáltan elmúlnak, de legalábbis nem fog többé tudomást venni róluk! Sosem vert még szöget falba? Sosem glettelt, festett, keretezett képet, cipelt fel létrán hangfalakat? Menjen dechinek! Sosem szerelt még fel ajtófélfát? Utóbbi esetben elég, ha csak néhány hétre jön.

Manapság egyáltalán nem lepődök meg azon, ha egy csavart vagy szöget találok a zsebemben...

Kancho elutazott Dél-Afrikába, itt hagyott egyedül vizsgázni. A következő szűk két hétben kiderül, mit csinálok, ha senki sem lát. Kíváncsi vagyok rá. Persze nem igaz, hogy senki nem lát, de tudni akarja, mi történik, ha nem figyel folyton. Kaptam pár feladatot, az egyik például falfestés, ami nagyon izgalmas lesz, tekintve hogy nem csináltam még ilyet, és hogy szörnyű a kézügyességem. Előtte azonban eltüntetem az új parketta új lábazata és a fal közötti réseket. Így:

A jobb oldalon már jártam, a bal oldalon viszont még nem. Nagyon büszke vagyok az eredményre. Csak iszonyat lassan haladok. Ők lesznek a barátaim a hétvégén:

Meg nagy eséllyel a következő hétvégén is.

Persze nem csak a dojo állapotában kell változásnak beállnia, mire Kancho hazajön, hanem a karatémban is. Motivált vagyok a gyakorlásra. És gondoltam, hogy lesz valami mélyvizes megoldás, amíg nincs itthon, de aztán elhessegettem a gondolatot, mondván annyi mindent kell még tanulnom a tanításról, hogy biztosan nem bíznak rám egy egész leckét. Na ebben tévedtem. Ma nem sokkal az óra előtt megtudtam, hogy a haladók edzését én tartom. Be kell valljam, hogy izgultam, hiszen sok szempontból mások itt az edzések, mint otthon, és nagyon sok dolgot másképp kell csinálnom, mint amit megszoktam. Nagyon akartam, hogy jó edzés legyen. És jó lett. Tényleg. Rúgások voltak (ennyi instrukciót kaptam, rúgások legyenek), jól elfáradtak az emberek, és közben úgy érzem, sikerült új infókat adni, tényleg tanítani, nem csak megtartani egy edzést. Tudtam figyelni azokra a dolgokra, amiket javítottak nálam, hogy így csináljam, úgy csináljam (azért mindent nem árulok el). Utána többen is odajöttek és megköszönték az órát, meg elmondták, milyen jó volt. Annyira örülök! És megint rájöttem, miért is vagyok itt. Mert ezt imádom csinálni! Nagyon szeretek jó edzést tartani, tudást átadni, látni másokat haladni, és minden jó edzés után, amiről kijövök, tapsikoló vidám kislány leszek, annyira jól érzem magam.

Ilyen ügyesen magyaráztam:

Úgyhogy ez után az edzés után is nagyon jó érzéseim voltak, gyorsan katáztam még egy kicsit, meg kigletteltem a lábazatot a lányöltözőben. :)

Katát meg egyedül gyakorlást egyébként általában csendben, zene nélkül szeretek csinálni, de ma Daft Punk ment, és rájöttem, hogy az jó.

Kóstolgatott ma a takarító fiú (Miki), hogy 32 évesen miért nincs családom. Egyébként aki tudja a választ, nyugodtan ossza meg velem. Persze azt magamtól is tudom, hogy harmincas nők ritkán mennek dechinek. Elcsodálkozott, hogy egy nő csinál javításokat a dojoban. De nagyon kedves volt tőle, hogy azt mondta rá, it's nice. :) Egyébként ezt soha nem értettem, hogy amikor valaki abba a korba/élethelyzetbe/nemtommibe ér, hogy társadalmilag elvárt, hogy családot alapítson, akkor automatikusan ott van valaki, akivel ezt meg is tudja tenni? És akkor az a kapcsolat olyan is, amit az ember tényleg szívesen fogad el a következő mondjuk 30-40 évre, vagy annyi az egész, hogy itt van az ideje? Nekem nincs még itt az ideje, egy hosszú kapcsolatból sikerült tavaly hálistennek kilépni, ami de jó, hogy nem fordult családalapításba! Ja, és Mikinek volt egy megoldása is számomra: "mi van azzal a fiúval, aki itt volt, miért nem mész hozzá? Nagyon kedves srác, és mindketten szerettek karatézni." Az élet másoknak tényleg ilyen egyszerű? :)

https://www.youtube.com/watch?v=AozOVhM2k5g

Majdnem pontosan ugyanúgy sikerült két végén égetni a gyertyát, mint a kiutazás előtti hetekben. Nagyon kevés alvással csináltam végig az elmúlt hetet, és bár most nem volt olyan éjszaka, hogy egyáltalán nem aludtam volna, nagyon fáradt voltam. Minden nap nem kevés kávéval vettem be a nem kevés overdrive-ot. Emellett az alvásmegvonás bizony a munka rovására ment. Eléggé elmentem a határaimig, sokkal kevesebb pihenéssel már nem bírtam volna ki, bár fogalmam sincs, mit jelent az, hogy nem bírom ki, hogy mi történt volna.

És megint egyedül vagyok a dojoban! Hazament az utolsó magyar edzőtársam is. Biztos furcsa lesz így, de minden bizonnyal hatékonyabb is. Amikor megjöttem, egyáltalán nem zavart, hogy egyedül vagyok. Most viszont megszoktam, hogy vannak itt mások is, ráadásul jó barátok. Bár 3 hét múlva megint jön egy magyar csapat. Őket is nagyon várom! Ami még fura lesz, hogy Kancho szerdán elmegy 12 napra. Dél-Afrikában fog három edzőtábort is tartani. Nem lesz itt a gazdám, vajon milyen lesz?

Apropó, gazda. Némi kutya- (és főleg gazda-) kiképzésben sikerült tolmácsolnom a héten, hogy ő:

boldogabb legyen és jobban viselkedjen. Régen féltem a kutyáktól, sosem voltam nagy barátságban velük. Valószínűleg életemben nem töltöttem annyi időt összesen kutyákkal, mint ezen a héten Taoval. És megszerettem, és simán el tudom képzelni, hogy egyszer lesz kutyám is.

Noa kutyájával és gyerekcsoportjával is sikerült tehát megbarátkozni. Itt éppen élő origamit játszom a háromévesekkel:

Ez is egy olyan dolog, amit nem gondoltam volna, hogy szeretni fogok. Volt bennem némi félelem héberül kiabáló és fegyelmezetlenül rohangáló gyerekcsoportoktól... A 3-5 éves csoportokban már jól ismerjük egymást a kissrácokkal, tudom a nevüket, tudom, kihez lehet oroszul is beszélni, és tényleg nagyon megkedveltem őket. A másik gyerekcsoport, ahol a nagyobbak vannak, már nehezebb falat. Többen vannak, és kevésbé fegyelmezettek, ha fogalmazhatok finoman. De itt is ismerkedem velük, próbálgatjuk egymás határait. A világ legtündéribb kislánya, aki körül van valami ragyogás, ahányszor belép a dojoba (persze orosz, Polina) pedig megajándékozott egy kis színes műanyag karkötővel a legutóbbi edzésen. Aztán felbátorodott, kaptak a többiek is, és mindenki felhúzta a karkötőt az övére. Nem semmi, ahogy a 8. danos stílusvezető mestered egy színes karkötővel az övén jön be megtartani az edzését. :) A gyerekek nagyon őszinték, nagyon közvetlenek, érdekes világ az övék. Mindig azt mondtam, hogy nem beszélek a gyerekek nyelvén, nem ismerem őket. Erre pont olyan gyerekekkel ismerkedem meg közelebbről életemben először, akikkel valóban nincs közös (beszélt) nyelv. Ezt hívják iróniának?

Péntek este végre megint szoknyát vettem fel, és annyira jól éreztem magam benne, hogy hazaérkezés (haza=dojo) után is még órákig abban voltam. Kicsit hadd legyek még szoknyában... hiszen napközben, amikor pakolás-takarítás van, akkor melegítő az öltözék, ha gyakorlás van, akkor egy kevésbé jó gínadrág. Az esti edzésekre pedig felveszek egy normálisabb gít. Egyik karateruhából a másikba, nekem ez a kiöltözés a hétköznapokban. Ha kijutok a piacra egy farmerben és pamutpólóban, már nagyon nőiesnek szoktam érezni magam. Lehet, hogy kezdem érteni a kisgyerekes anyukákat, hogy milyen nehéz nekik otthon ülni otthonkában. (Milyen találó nevű ruhadarab, nem?)

Az ember lánya, ha karatés, pláne ha dechi, nem annyira az esti öltözékéről csinál szelfit, hanem mondjuk a sípcsontjáról. Annak ellenére, hogy komolyan koncentrálok az összeütközés-mentes védekezésre, próbálok sokat mozogni, nem az ellenfél előtt állni a páros gyakorlatokban, folyton kék-zöld foltos az alkarom, és a lábamat is sikerült belehúzni pont egy rúgásba, az alább látható nagyon szép eredménnyel.

Egyébként ez a legkomolyabb sérülésem eddig, nem számítva a fogamat (még mindig nem tudom teljesen kinyitni a számat), és hogy kicsit ropog az orrom, de egyik sem fáj a mindennapi tevékenységek során és általában edzésen sem, és nem akadályoz semmiben.

Pár poszttal ezelőtt azon gondolkodtam, látszani fog-e a dojon, hogy nő lakik benne. Valakitől már megkaptam, hogy "women's touch" és nagyon jólesett, de most megkaptam azt is, hogy nem a dojo lett nőies, hanem én lettem olyan, mint a dojo. :) Valóban, sokminden nem olyan, mint egy budapesti összkomfortos lakásban. :) A WC-t rajtam kívül még sokan használják, ami nekem elég nagy komfortzóna-tágítás. A konyhában tulajdonképpen nem lehet főzni. Van ugyan egy rezsó, ami viszont képtelen pl 100 fokos, valóban forró vizet előállítani. A dojo ebből a szempontból teljesen olyan, mint az izraeli társadalom. A péntek esti beszélgetésen vezettük be ezt az új fogalmat: "megoldásokra épülő társadalom". Amit csinálnak pélául az építkezésekben (azt nem írhatom, hogy építészetben), az öltözködésben, vagy bármiben, ahol kell egy kis kreativitás, az nem szép, de még csak nem is praktikus. Egyszerűen csak egy gyors és egyszerű megoldás. :)

Azért a facebook oldalamra mindig inkább valami irigylésre méltót posztolok. Például ha eljutok a piacig, ami összességében úgy fél óra oda-vissza bevásárlással együtt, akkor gyorsan kiteszem, hogy jaj de szép idő van errefelé (20 fok, napsütés), aztán megyek vissza a pincébe. :) Ez könnyen érthető üzenet. Azt, hogy 32 éves koromra kezdem végre megkedvelni a gyerekeket és a kutyákat, több magyarázatot érdemel, és már csak itt a blogban van helye.

https://www.youtube.com/watch?v=aT4Ne5oAaCw

Imádom a multikultit. Izrael nagyon jó terep, itt simán látsz orosz krisnásokat táncolni a tengerparton, vagy kipában (http://www.zsido.hu/zsido-hitelet-vallas-szokasok-rabbi/zsido-jelkepek/a-kipa), egyébként rendesen héberül beszélő tanárt németül (!!!) számolni a fekvőtámaszra valamilyen egyéb harcművészeti edzésen. Vagy hogy valaki két huskyval húzatja magát a biciklijén.

A tengerparton voltam ma, amit nagyon szeretek. Lementem napozni. Hűvös volt, csak 19 fok, és fújt a szél, úgyhogy csak másfél órát napoztam. Olvastam is, lógattam a lábam a szikláról a víz fölé.

Megint a Végtelen történetet olvasom, mindig nagyon megmozgat, szeretem azt a könyvet. Hogy a tengerparton tudtam olvasni, tényleg csak a hab volt a tortán. Megint megvártam, hogy besötétedjen. Yaffo Tel Avivból nézve nagyon szép.

És találtam egy nagyon jó ötletet, hogyan ne dobálja mindenki szanaszét a csikkeket a homokba:

Kis, műanyag hamutartók, amiket kölcsönveszel és leszúrsz magad mellé. :) Nem mintha dohányoznék... De jó ötlet. Itt egyébként szabad a kocsmákban (általában) dohányozni. Hihetetlen, hogy otthon milyen hamar meg tudtam szokni a füstmentes helyeket. Most már az a furcsa, ha egy hely füstös. Na meg hogy frissen főtt szójababot, citromízű savanyúkáposztát és olívabogyót eszel a sör mellé.

Amit eddig is tudtam, megint bebizonyosodott, hogy az izraeliek nagyon közvetlenek és könnyen, gyorsan ismerkednek. Érdemes felvenni a tempót, szert lehet tenni könnyen új barátokra.

A másnaposság elleni kaja legjobb verzióját is megtaláltam. Ha jól írtam le, úgy hívják, fatut.

Olyan, mint a krumplis tészta, csak teljesen más. A tészta része hasonílt, krumpli helyett pedig tojás, sajt és olívabogyó van benne. Friss paradicsomszósszal fogyasztandó a Paprika étteremben.

Egyébként persze az egész egy szénhidrátbomba, de nem annyira, mint ez, amire nem vagyok büszke, de azért megmutatom:

Egyébként egy edzés utáni étkezésről van szó. Na de milyen edzés!

Kancho (és a tanítványai) minden évben felkeresnek minden egyes, az iskolához tartozó izraeli dojot egy edzés erejéig. Most Shohamban voltunk (az egy város), az egyik vezető tanár csoportjánál. Nagyon-nagyon jó volt, igazán családias (family of warriors) hangulatban, jó emberekkel, komoly munkával. Életem egyik legjobb edzése volt. Ehhez hozzájárult az is, hogy Kancho pont előtte egy négyszemközti beszélgetésen belepiszkált egy kicsit a lelkembe. Nem nagyon, csak a mostanában állandó témával, érzelmi intelligenciával, és ahogy valaki fogalmazott, a hideg fej-hideg szív problémakörrel, ami úgy érintett, mint a nyári villámcsapásaim, és nagyon jó edzést eredményezett.

De egyébként nem minden étkezés ilyen ám! Ez például egy vacsora maradványa:

Elfelejtettem előtte is lefényképezni...

A citrusok sosem játszottak ekkora szerepet az életemben, mint manapság. Sosem ettem sem grépfrútot, sem pomelót, mert nem ízlett, de most sokat, és nagyon ízlik. Egyik éjjel séta közben pedig sikerült az utcán egy fáról szedett narancsot is megenni. Nem volt annyira finom, mint a piacon kaphatók, kicsit savanyú volt, de a miénk. Mondjuk ehhez az is kell, hogy egy kellően magas emberrel menj sétálni, aki eléri a felsőbb ágakat is a narancsfán.

Még egy hétig ketten lakunk a dojoban. Ez sok szempontból nagyon jó, hiányzoni fognak a magyarok, amikor megint egyedül maradok. Kivel fogok azon hangosan mulatni, amikor egy héber szó, kifejezés valami magyar szóra hasonlít? Például amikor edzésen elhangzik az a szó, hogy "birkáim", az igazából azt jelenti, "térdek", és ezt nem mindig bírom ki nevetés nélkül...